Telefonmizéria

Aki ismer, az tudja, hogy semmilyen elektronikai eszközre nem tudok vigyázni. Ez még nem is lenne akkora baj, ha Alcatel telefonom és Acer laptopom lenne, melyeknek a pótlása, vagy adott esetben a szervizköltsége nem jelent automatikusan három havi vásárlási böjtöt.

Na de nem ez a helyzet. Az egész tizenöt éves koromban kezdődött, amikor is a vakációmból két hónapot igénybe vevő nyári munkámért (= édesapám 10×10 négyzetméteres, ablaktalan raktárhelységében dohos akták irattározása) kapott minden forintot – szüleim heves tiltakozása ellenére – az akkori legtrendibb és legdrágább kütyüre, a Prada által tervezett LG mobiltelefonra költöttem. Egy hétig bírta. Éppen az Árpád hídon baktattam át a Margitszigetre, amikor is telefonálás közben kiesett a kezemből. Húsz métert csúszott a szalagkorlát és a Duna által szegélyezett járdán. Pontosabban a betonon. Eredmény: sírógörcs, széttört telefon és egy fogadalom a jövőre vonatkozóan: “Soha többet nem veszek drága dolgot, mert nem tudok rá vigyázni”. Fél évig bírtam; a Dolce&Gabbana tervezőpáros nevével fémjelzett Motorola telefonnak egyszerűen nem tudtam ellenállni. Természetesen ezt is hónapok alatt leamortizáltam. Aztán jöttek sorban az Apple termékek;  2 iPod, 3 Shuffle, 2 Macbook. Az Andrássy úti iStyle szerviz visszajáró vendégei voltunk, édesanyámtól már előre rettegtek.

Az első iPhone-om megvásárlásával – tanulva a múltból – relatíve sok ideig vártam, tavaly áprilisban a párizsi kinntartózkodásom alatt szántam rá magam, hogy áldozok rá, mivel a francia ár töredéke volt a magyarnak, illetve kiváncsi voltam, hogy változtam-e az elmúlt évek során …

Sajnos rá kellett jönnöm, hogy változtam, de negatív irányba. Épp egy esti kis dorbézolásra indultunk be Cilivel a belvárosba, amikor is rájöttünk, hogy miminum Usain Bolt olimpiai részidejét kéne megfutnunk, ha el akarjuk érni az utolsó RER-t (= a párizsi HÉV). Természetesen már éjfélhez közelítve nem voltunk józan ítélőképességünk teljes birtokában, így vad sprintelésbe kezdtünk, aminek meg is lett az eredménye; a telefonom kiesett a zsebemből és nem húsz, hanem a sebességemmel megszorozva körübelül száz métert repült. Természetesen ismét a betonon landolt. (Zárójelben jegyezném meg: a telefon négy napos volt …)

Aztán itthon több tízezer forintért megjavítattam, de mielőtt még megfelelő tokot vásárolhattam volna rá, újra elejtettem egy áttáncolt buli után a Zrínyi utca macskakövén. Akkor szerencsére nem repült, csúszott, csak egyszerűen rosszul esett.

Mindennek lassan fél éve volt már és öszintén szólva kezdtem is megszokni a kis egyedi, agyontördelt, helyenként hiányos iPhone-om, de tegnap rászántam magam és a pénzt és megcsináltattam (Mindenkinek ajánlom, tökéletes munkát végeznek a srácok: Imagine, Saas u. 6.). Kicsit vacilláltam, mert pont beleszerettem egy táskába és úgy gondoltam, ha már eddig így nézett ki, várhat még egy hónapot, de Móki racionális kis férfiaagyával erre az ötletemre csak annyit reagált: “Te normális vagy? Megint egy táska?” – És ezzel meggyőzött.

Márcsak egy tok kéne, mielőtt újra leejteném, de eddig egyik designer kreációval sem volt szerelem első látásra, úgyhogy elkezdtem bújni az internetet, hogy találjak valami alternatív megoldást. A keresésemnek, mint mindig, meg is lett az eredménye; találtam egy oldalt (http://custom.case-mate.com/imakemycase/), ahol Én tervezhetem meg magamnak a telefonborítómat. Feltölthetek saját fotót, akár facebookról, akár instagramról, vagy ha éppen nem szárnyal a fantáziám, az sem baj, mert több száz “téma” közül választhatok, amiket kedvem szerint variálhatok! Szóval az esti program nekem már megvan, az eredményt majd dokumentálom 🙂

Reklámok